Meseíró pályázat

Templomdombi mese

Barna Zsóka meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu. Csinos kis utcácskái kisebb-nagyobb dombok közt kanyarogtak, végül a falu közepén álló, legmagasabb körül összefutottak. Ennek a tetején állt az Öreg Templom. A dombon élő növények közt sok apró lény élt: bogarak, gyíkok, sünök, sőt, még éltek itt manók és törpék is. Gondtalan életüket nem zavarta semmi, az emberek csak ritkán jártak erre. A füvek magasra nőttek, az öreg falakat befutotta a repkény, a gyíkok kedvükre sütkérezhettek a meleg napon. A toronyban, a harang mellett kismadár fészkelt, tökéletes búvóhely volt ez számára.

Egy napon azonban váratlan dolog történt: a manócskák éppen gubacslabdázni készültek, amikor az egyik manógyerek különös hangra lett figyelmes.

– Ssss! – intette a barátait.

– Halljátok? – és jobb kezét a füle mögé téve mozdulatlanná merevedett.

– Mit csinálsz? – nevetett egy arra járó törpe. – Így is elég nagy a füled, ne nyújtogasd! 
– és kárörvendőn továbbsétált.

A mi manócskánknak máskor talán lett volna néhány szava erre a durva sértésre, most azonban ügyet sem vetett a csúfolódásra.

– Figyeljetek! – szólt ismét a társaihoz. – Valaki … énekel?

A manók erre mindnyájan megálltak és hallgatózni kezdtek.

– Én nem hallok semmit! – jelentette ki egy szeplős orrú fiúcska. – Megint csak fontoskodsz! – dohogott.

A mi manócskánk dühbe gurult:

– Ki fontoskodik, mi?! Mindjárt kapsz egy olyat! – és már ugrott volna, hogy orrba verje a társát, ám ekkor csodák csodája, a levegőbe emelkedett.

– Segítség! – kapálózott ijedten. – Segítsetek már!

De a barátai értetlenül bámulták a különös jelenetet.

Manócskánk szíve vadul kalapált, és rémületében azt sem tudta, kapálózzon-e vagy maradjon nyugton. Végül behunyt szemmel várta, hogy mi lesz.

– Nahát! – hallott egy hangot egészen közelről. – Te meg ki vagy?

Lassan kinyitotta az egyik szemét, aztán riadtan vissza is csukta, ugyanis egy hatalmas szem meredt rá!

– Ugyan, tőlem ne félj! – hallotta újra azt a hangot. Felnézett, és immár kicsit messzebbről egy embergyerek arcát látta maga előtt! A kislány – mert az volt – jobb kezének két ujjával tartotta a levegőben, majd látva a rémületét, gyorsan a tenyerébe ültette.

– Ne haragudj – mondta. – Nem akartalak megijeszteni!

– Pedig sikerült! – kiabált rá a manó. Megigazgatta a ruháját, és a lány arcába bámult.

– Mit nézel? – kérdezte mérgesen. – Nem láttál még manót?!

– Nem – mosolygott a lány, majd hozzátette: – Nagyon aranyos vagy!

Eközben a fű közül lassan előmerészkedtek a többiek. Látták, hogy az embergyerek ezúttal nem jelent veszélyt.

– Mi van, aranyoskám?! – kiáltott fel csúfondárosan az előbbi, szeplős orrú. Jót nevetett a saját viccén, mire a következő pillanatban ő is ott landolt a kislány tenyerén.

– Ketten vagytok? – kérdezte az. – Vagy talán többen is? – és tekintetével a talajt pásztázta. A manók előrébb oldalogtak, a bátrabbak egészen közel merészkedtek. A lány leguggolt, hogy jobban lássa őket. 
– Sziasztok! – mondta mosolyogva. – Én Panka vagyok. Nemrég költöztünk ide. Gondoltam, körülnézek, olyan szép itt minden, csak ez a templom…

– Mi van vele? – kérdezte a tenyerén ülő manócska.

– Hát… olyan… elhagyatott… – mondta lassan Panka.

A manók összenéztek. Nem értették.

– Hogy érted? – kérdezte egy másik kis manó.

– Miért nincs lenyírva a fű? – kérdezte Panka.

– Mi nem bírjuk lenyírni a füvet! – háborgott a szeplős.

– Nem is nektek kéne – mosolyodott el Panka –, hanem az embereknek.

A manók megint összenéztek.

– Az emberek nem járnak erre! – vonta meg a vállát az egyikük. Most Panka nézett értetlenül.

– Hogyhogy? Nem járnak templomba?

– Nem bizony! – hagyta helyben egy másik. – Még csak az kellene! – folytatta. – Így is elég szűkösen vagyunk a törpékkel!

– Hagyd már a törpéket! – utasította rendre egy manólány. – Ne is törődj velük!

– Hát itt törpék is élnek? – derült fel Panka arca. – Szeretnék találkozni velük!

– Ugyan, minek? – dohogott a mi manónk. – Azok csak veszekedni tudnak!

– Ebben te sem maradsz le! – dorgálta meg finoman Panka. – Pedig nem szép dolog veszekedni! Hiszen olyan szép ez a hely!

Felegyenesedett és a manócskát a vállára ültette.

– Nézd! – mondta, és kinyújtott kezével körbemutatott. Manócskánknak elállt még a lélegzete is. Még sohasem látta ilyen magasról a tájat. Nem is gondolt rá, hogy milyen más minden ebből a nézőpontból. A házak fehér falain vakítóan tükröződött a napfény, az udvarokon tyúkok kapirgáltak, kutyák hevertek lustán, a levegőben apró rovarok lebegtek. Az emberek jöttek-mentek, ki-ki a maga dolga után járt. A fák lombja aranyló zöldbe borított mindent.

A manók mind látni akarták. Panka sorra felemelte őket, és együtt nézték a falut.

– Nahát! – kiáltott egyikük. – Milyen óriási!

Panka felkacagott.

– Hiszen ez csak egy kis falu! Mit szólnál, ha láthatnád az egész világot?!

– Azt nem láthatja senki se! – förmedt rá egy hang lentről. Panka lehajolt, és a csúfolódó törpét látta egy fa törzse mögé bújva.

– Szervusz! – köszönt rá. – Gyere, ha akarod, felemellek – és már nyújtotta is a kezét.

– Hé! – kiáltott az – Vigyázz! Hallod?!

– Hogy fél! – nevettek a manók, de Panka rögtön rendre utasította őket.

– Ne veszekedjetek! – mondta szigorúan. – Most az én kezemben vagytok, és ha veszekedtek, leeshet valamelyikőtök!

A törpe, miután kigyönyörködte magát, ismét Pankához fordult:

– A világ olyan nagy, hogy nem láthatja senki egyben! – jelentette ki.

– Igazad van – mondta Panka elgondolkodva – te vagy én túl kicsik vagyunk hozzá, de Isten nem az. Ő láthatja az egészet.

– Isten? – vonta fel a szemöldökét a törpe. – Hiszen Ő odafent lakik az égben, nem érdekli, mi van a földön!

– Dehogy! – kiáltott Panka hevesen. – Nagyon is érdekli! Hiszen ezért vannak a templomok, hogy az emberek bármikor beszélgethessenek Vele!

– A templomban? – értetlenkedtek a manók. – Nincs is nyitva! – kiáltott valamelyik. 
– Hogyan beszélsz vele, ha be sem tudsz menni Hozzá? Panka elkomorodott. Letette a manókat a földre, és az Öreg Templomra nézett.

– Ez bizony nagy baj – mondta szomorúan. Egy percig hallgatott, majd felderült az arca.

– Tudjátok, mit? Meg kell győzni az embereket! Hívni kell őket, jöjjenek és beszéljenek ők is Vele!

A manók a fejüket csóválták.

– Az nem fog menni! Az emberek nem látnak minket, és nem is figyelnének ránk. Egymásra sem figyelnek! – mondta a mi manónk.

– De az állatok igen! – perdült elé hirtelen egy manókislány.

– Beszéljünk az állatokkal! Talán ők tudnának segíteni!

– Az állatok?! Te aztán buta vagy! – förmedt rá a törpe, de nyomban el is szégyellte magát látva Panka morcos arcát. – Úgy értem…. – morogta. – Mit tudnának azok tenni?

– Várj csak! – vágott közbe a manó. – Talán mégis...!

És a z Öreg Templom tövében nagy összeesküvés szövődött…

***

Teltek-múltak a napok, hetek. A nyár forró volt, tikkasztóan meleg. Az állatok nyugtalanul heverésztek, nehéz volt elviselni a hőséget. Ám a fű közt szorgalmasan intézkedett a kis csapat. Az éj leple alatt belopóztak a tanyák udvarára, a lovak fülébe suttogtak, a tyúkok szárnya alá bújva titkos terveket szőttek.

Az idő egyre melegedett.

– Ezt már nem lehet bírni! – sóhajtoztak az emberek.

– Minden kiszáradt! A föld, mint a tapló!

– A tyúkok sem tojnak! – panaszkodott egy asszony.

– Úgy ám! Az enyémek már kapirgálni sem jönnek ki! – toldotta meg egy másik.

– Itt csak a csoda segíthet! – sóhajtott egy bácsika a ház előtti kispadról.

Az emberek elcsöndesedtek. Nem tudni, mire gondoltak, ám a következő napon a templom körül magasodó fű lekaszálva, szép rendben terült el a földön. A kapu nyitva, asszonyok és gyerekek hordták ki a szőnyegeket, szépen kiporolták, kitakarították az egészet. Panka és az édesanyja örömmel vett részt a munkában. Egy idős nénike, aki arról volt híres, hogy mindenkihez volt egy keresetlen szava, nagy csokor virágot hozott, és mogorván nyújtotta Panka anyukája felé.

– Tegye az oltár elé! – utasította. – Ne nézzen úgy ki, mint a sivatag! – dohogott, ám nem tudta leplezni az arcán bujkáló szégyellős mosolyt.

– Köszönjük szépen! – kiáltotta felé jó hangosan Panka.

***

A vasárnap esti szentmise új ruhában találta az Öreg Templomot. A plébános letörölhetetlen vigyorral prédikált, az emberek bólogatva hallgatták a rég vágyott szavakat. Panka tátott szájjal nézte a festett üvegablakokon lévő gyönyörű képeket, amelyek újra életre keltek a bőven ömlő májusi zivatar lecsorgó cseppjein át…

Szabó Emese rajza

Zúg-völgyi kaland

Szabó Emese meséje

Egyszer volt, hol nem volt, a templomdombon is túl volt Zúg-völgye.

Zúg-völgyében egy nyelvet beszélt az egér, a manó, a tündér, a boszorkány, sőt még a hangya is.

Egy esős délután, amikor írtam a matek leckémet, arra lettem figyelmes, hogy nyögve húz üvegekkel megrakott szekeret egy egér.

– Szia! Te ki vagy? – Egy kis vékony hangocskára lettem figyelmes. Odanéztem, és egy kislány egér szólított meg, aki egy hatalmas türkizkék tüllszoknyát viselt, és egy teknős hátán lovagolt. Kicsit furának tartottam, hogy egy egér beszél és szoknyát hord.

– Halihó! Talán elvitte a cica a nyelvedet? Fájt? – kérdezte a kisegér nevetve.

– Mi a manó? – álltam bambán.

– Árvácska, a manó én vagyok, és lepke hátán hasítok.

Nagy suhogó szárnycsapásokkal repkedett felettünk egy óriási pillangó hátán egy kis emberrel.

– Hi-hi-hi, de viccesek vagytok! – tört ki belőlem a nevetés.

– Kik vagytok, és én hol vagyok?

– Te most Zúg-völgyében vagy, és mi vagyunk a zúg-völgyiek – válaszolták kórusban.

– Kik? Zúz-völgyiek?

– Nem, Zúg-völgyiek! – javított ki egy aranyszőke hajú, kék szemű tündér, aki egy felhőn lógó hintán hintázott.

– És mit csináltok, hová mentek? – kérdeztem komolyra fordítva a szót.

– Jaj, ne is kérdezd, nagy baj érte a mi völgyünket! Kamélia, a 77 erejű boszorkány elpusztította a csodapaszulyt – mondta zokogva Bíborka a kisegér.

– Az volt a mi életfánk, rajta csodababok nőttek és betegség esetén azonnal gyógyítottak – folytatta Hajnalka a tündér, közben vigasztalva Bíborkát.

– Babot mondtál? – jutott eszembe, hogy még a múlt héten egy csodaszép barna színű babot dugtam a zsebembe a medvecukor és a szuper tollradírom mellé.

– Nézzétek! – kiáltottam nagy örömmel. – Mi lenne, ha ezt a babot nektek adnám?

– Hú, az nagyon jó lenne – kiáltották egyszerre.

A magot beleraktuk egy kis cserép földbe, és mindenki elkezdte gondozni. Hajnalka harmatvízzel locsolta, Encián, az egérfiú patakvizet hozott, Bíborka énekelt a kis magnak. Kála, a légy és a szárnyas hangya őrködtek, nehogy a boszorkány elpusztítsa. Ez így ment három nap és három éjjel, míg a kis mag kibontotta csíráját. Mindenki nagyon boldog volt, csak Kamélia őrjöngött.

Fáradtan rogytam a fűbe, amikor eszembe jutott, hogy még nincs kész a matekleckém. Ekkor újra a szobámban voltam az íróasztalom előtt.

– Vajon mindent álmodtam? – izgatottan a zsebembe nyúltam, de nem találtam a babot, csak a radíromat és a ragacsos medvecukrot.

Mégsem álom volt, most már tudom!

Szabó Emese rajza

Templomdombi mesék

Pillangókeresés

Molnár Balázs meséje

A jutai templomdombon történt egy érdekes dolog.

Jött egy fekete hajú és fekete ruhás boszorkány, akit Fekete Frédának hívtak. Ő szerette volna megszerezni a pillangókat, hogy megnövessze a gyerekeknek, akik szerettek volna repülni. És elővette a seprűjét a háta mögül. Aztán fölpattant a járműjére, és elment a gólyákhoz segítséget kérni, hogy hol laknak az egerek.

Mivel nem tudott varázsolni (csak a seprűje repült), nemsokára odaért a fészekhez. Leszállt egy faágra, elvesztette egyensúlyát és lepottyant a selyemfűbe. Ez elijesztette a kisgólyákat. A négy kismadár messzire repült.
A gólyaszülők megijedtek. Mérgesek voltak a boszira, de az bocsánatot kért, és elmondta, hogy mi járatban van. Felajánlotta a gólyaszülőknek, hogy segít megkeresni a kisgyerekeiket. A madarak elfogadták az ajánlatot. Elindultak megkeresni a pillangókat és az elveszett kisgólyákat is. Miközben repültek, találkoztak a gombaházban élő kisegerekkel, és azt kérdezték, hogy:

–  Hol van a pillék háza?

– Jobbra – felelték az egerek. Aztán mondták, hogy elkísérik őket a tisztásra.

Útközben találkoztak két kislánnyal. Ők megtalálták a kisgólyákat. Odaértek a pillangókhoz. Gyorsan megnövesztette őket a boszi, aztán visszamentek a gombaházikóhoz; ott teáztak és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Szabó Emese rajza

Templomdombi mesék

Falunap a Templomdombon

Gombos Panna meséje

Hol volt, hol nem volt, egyszer valamikor, amikor még az állatok uralkodtak, volt egy falu a Templomdomb lábánál. Ott minden nyáron összegyűltek a felnőttek, hogy kitaláljanak valamit. Így történt ez most is…

Először Egérné asszonyság, a falu polgármestere szólalt meg:

– Rendezzünk falunapot!

Mivel nem voltak emberek, még bármi elképzelhető volt. Úgyhogy nemcsak állatok, hanem egy boszorkány is eljött, és ha már boszorkány, miért ne jöhetett volna egy tündér is, aki, ha kell, túljár a boszorkány eszén. De szerencsére ez a boszorkány jó volt, sőt még segítőkész is, ezért nem hagyták ki semmiből, mint a Csipkerózsikában. Minden ünnepségre meghívták, és ha lehetett, mert mondjuk a tündér nem kérte meg, hogy lángost árusítson, még táncolni is szeretett Manó Bercivel és Teknős Bélával, a falu tiszteletre méltó öreg uraival.

Minden készen állt tehát a falunap megszervezéséhez, amelyben végül a gyerekek is segíthettek. Hangya Tomi az anyukájával jött, Légy Benedek pedig össze-vissza repkedett mindenki feje körül. Egyszer még majdnem le is csapták, de szerencséje volt. Légy Benedek anyukája, aki nagyon beszédes volt, egyre csak azt akarta tudni, hogy hol legyen az esemény. Mert ugye olyan hely kell, ami nagy, tágas és nem túl kemény. Megegyeztek abban, amit Légy Benedek anyukája javasolt, és a falunapot a mezőn kezdték el szervezni. Ott lehet focizni, és a lányok kedvükre fogócskázhatnak. De lehet ott vattacukor, palacsinta, sorverseny, palacsintaevő-verseny és minden, ami finom és jó. 
A Templomdomb lábánál lévő mező nagyon szép volt. Virágcsokrokkal díszítették, és közel volt az erdő, ahonnan gombákat lehetett hozni, hogy ráüljenek.

Légy Benedeket küldték el gombáért, mert a többiek épp elfoglaltak voltak. Ő pedig elindult az erdő felé, de a falunapon járt az esze, és eltévedt, mert nem figyelte az ösvényt. Azt sem vette észre, hogy eltévedt, csak akkor, amikor megcsípte a csalán. Benedek éppen azon tanakodott, hogy merre van a hazafelé vezető út, amikor egyszer csak meglátott egy tisztást telis-tele csudaszép gombákkal. Gyorsan megszedte kosarát, aztán tovább kereste az ösvényt. Otthon már nagyon várták. Réges-régen vissza kellett volna érnie. Anyukája a süteményt is elégette, sőt még a sütőt is tönkretette, mert annyira izgult a fiáért és a nagy eseményért, hogy véletlenül letörte a tűzhely egyik gombját. Végül elhatározta, hogy elmegy és megkeresi Benedeket.

Eközben Mátyás, a madár falunapi díszítést készített. Egérné asszonyság Teknős Bélával körbejárt, hogy felügyelje a munkát. Seprűnyél, a boszorkány új sütiket sütött, mert Manó Berci megjavította a sütőt. Hangya Tomi Tündének, a tündérnek segített a takarításban.

Végül Egérné asszonyság elrendelte, hogy aki a tisztás közelében jár, öntözze meg az odaültetett ünnepi növényt, hogy az a falunap idejére szép és üde legyen.

Így történt, hogy annyira élvezték a falunapot, hogy azóta is minden évben megtartják.

Szabó Emese rajza

Templomdombi mesék

Tavaszi költözés

Molnár B. Zsófia meséje

Tavaszi napsütés ébresztette fel az embereket. Vígan csiripeltek a kismadarak, és várták az emberek, hogy jöjjenek a gólyák. Megjöttek a gólyák, mindenki örült nekik. És akkor jött a sötét felhő, nagy vihart okozott, és a kisegér bebújt a gombaházikójába, a teknős pedig a páncéljába. A hintás tündér meg fölrepült a szép tisztásra, ahol nem esett az eső.

Elállt a vihar, kisütött a napocska. Újra vígan csiripeltek a madarak. A tisztásra repült egy fekete boszorkány. Megszólította Szőkike, a szőke hajú tündér.
– Jó reggelt kívánok! Mi járatban vagy errefelé?
– Szeretnék itt lakni – felelte Szurok boszi.
– Elnézést kérek, de csak a kérdésemre válaszoltál, és nem köszöntél – háborodott fel a tündér.
– Bocsánat, hogy nem köszöntem. Jó napot kívánok! – mondta a másik.
– Reggel van! – akadékoskodott továbbra a tündér.
– Bocsi, bocsi. De hol van eladó ház?
– Gyere velem, megmutatom – mondta a tündérke.
Odaértek egy szép, nagy házhoz.
– Ez lehetne a te házad – jelentette ki Szőkike.
– Köszönöm, hogy lehet ez az én házam – egyezett bele Szurok.
Beköltöztették a kis boszorkányt, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Szabó Emese rajza

Templomdombi mesék

Gombos Lili meséje

Jártatok már a Templomdombnál? Aki nem, az tegye fel a kezét. Aztán mindenki írja 
meg nekem, hogy feltette-e a kezét vagy nem. Ha valaki azt képzeli, hogy a 
Templomdomb egy nagy, sima domb, akkor félig-meddig igaza van. Van a tetején egy 
nagy, sárga templom. De ha kicsit csöndben maradunk… Na? Hallotok valamit? Nem? 
Akkor csöndesebben!

Kaparászás, huhogás, recsegés, ropogás, lélegzetvétel… Nézzük, kitől származnak a 
hangok! Itt kezdődik a mese.

***

Gószt, a jégkísértet, éppen huhogott, recsegett, ropogott, jeges leheletét próbálgatta 
kiáltozva:

– Hahihó!

– Inkább halihó. Vagy nem? – bukkant fel Ribizli, a manó oly hirtelen, hogy Gószt 
hátraesett. De abban a pillanatban fel is ugrott.

– Aúúú! – ordított, amit egy előtte zöldellő bodza megdermedő hajtásai bántak. 
Furcsa sziszegés hallatszott. Mindannyian odafordultak, aztán a szellem folytatta
a vitatkozást.

– Ezt most miért kellett?

– Te ültél rám! – hallatszott prüszkölés, fújtatás odalentről, éppen a bodza irányába. 
Szegény növényről nemcsak, hogy leolvadt a jég, de még az ágai is megperzselődtek.
A fújtatás, prüszkölés tulajdonosa ugyanis egy tűzokádó sárkány volt. Név szerint: 
Tűzijáték Flambír Chili Paprika. A Tűzijáték család mindig (szinte hagyomány lett 
náluk) hosszú és furcsa neveket adott a gyerekeinek. Chili azt mondta, hogy ismer olyat 
is, akinek ikrei születtek, és 25 nevük van. Ám a három lény nem ezzel foglalkozott.

Gószt és a sárkány a bodzára meredtek. Ribizli pedig teletömte a száját ribizlivel, aztán persze ő is kíváncsi lett a hangok forrására. Ami azt illeti, volt mit nézni azon a növényen. Egyik virága először fekete, lila, piros, majd kék színű lett, végül felismerték benne kaméleon barátjukat.

– Mondd, muháj nehed mindih í’ megjehenni? – kérdezte a manó, még mindig tele szájjal.

– Mon’, muszá’ neked mindi’ eni? – vágott vissza Leon, de Camé’ franciás kiejtésével. – Így is elég kövér vagy. Nektek meg vigyáznotok kéne! – fordult a többiekhez egyre érthetőbben. – Úgy éreztem magam, mintha egy jéghegyen egy tűzvész közepébe csöppentem volna.

– És ezzel nem voltál egyedül – lépett elő a ribizlibokor mögül Cseresznye, a mosolygó tündér. Gószt pislogva meredt rá.

– Most már senkin sem fogok meglepődni – közölte. De ezzel még koránt sem volt vége a meglepetéseknek.

– Naa! – hallatszott. A kísértet sóhajtva fordult hátra.

– Ez egy ilyen nap – legyintett, miközben a többiek is utánozták a mozdulatát.

Mögöttük Cinc Ede, egér barátjuk mozgolódott mérgesen.

– Vigyázhatnál a farkaddal! – mondta, mondatát Chilinek címezve.

Mikor az egér lenyugodott, körülnézett, és türelmetlenül kérdezte:

– Hol van Cecília? Azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk. – Cecília, Ede testvére volt, aki úgy látszik, eltévedt útközben.

– Szóval találkozót beszéltünk meg – kezdett derengeni valami a jégkísértetnek.

– Keressük meg! Imádok nyomozni. – Leon de Camé’ belelkesült, és Chili is helyeselte az ötletet. Cseresznye már osztotta is az utasításokat.

– Leon de Camé’, te velem jössz. Chili te Edével.

– És én?  – Ribizli szájában kivételesen nem volt gyümölcs.

– Te Gószttal mész. 
Elindultak. Chiliék a magasból mozgást láttak. Lejjebb repültek. A sárkány hátán kuksoló Ede megállapította, hogy a többiek is ott vannak már a mozgolódás közelében. Amikor leszálltak melléjük, azok hevesen vitatkoztak arról, hogy hova bújjanak ijedtükben.

– Ott a ribizlibokor  – szólt Leon de Camé’. Mindannyian bevonultak a bokorba, amíg hamarosan meg nem pillantottak egy teknőst. Csalódottan kászálódtak elő.

– Nem láttad a testvéremet, Cecíliát? – Ede hangja sírós volt.

– Az egérlányra gondolsz, amelyik dúdolgatva arra ment, ahonnan ti is jöttetek?

– Hát… – az egérfiúba kezdett visszatérni a remény.

– A kanyar után abbahagyta az éneket. Utánanéztem és nem volt ott.

– Eltűnt?

– Igen.

Ezek után bemutatkoztak a teknősnek és megtudták, hogy őt Bödön Ödönnek hívják. Kikérdezték Ödönt a részletekről, és elindultak a kanyarhoz. Befordultak, de nem láttak semmi különöset. Egyszer csak kis sikkantást hallottak, és Gószt meg Ede eltűntek. Most már kiabálva őket is keresték. Aztán már Chilit és Leon de Camé’t sem látták. A barátaik helyén csak egy nagy szabályos formájú üreget találtak, közvetlenül a ribizlibokor alatt. Cseresznye döntött.

– Ribizli, kapaszkodj a lábamba!

– Miért?

– Majd meglátod.

A tündér elrugaszkodott, majd zuhanni kezdtek lefelé. Zuhantak volna, ha Cseresznyének nincsenek szárnyai, így azonban kisvártatva tompa puffanással értek földet. Nem tudták hol vannak, csak azt látták, hogy függöny veszi körül őket. Ribizli, miután fölfogta, hogy mi történt, kilesett a függöny mögül. Egy boszorkányt látott egy ketrec mellett ülni, a ketrecben pedig ott voltak a társaik. A boszorkány éppen a rabokhoz beszélt.

– Remélem, hogy ti nem fogtok becsapni.

– Miért? – csúszott ki véletlenül Ribizli száján hangosan.

A banya odafordult és csettintett. A függöny erre szétnyílt, felfedve a rémült tündért és manót. Ám mindenki meglepetésére az öregasszony kedvesen elmosolyodott, s miután bemutatkozott, a manót kezdte faggatni:

– A nevem Heu Réka, hivatásos jóboszorkány. Mi az ott a zsebedben? Ribizli? Hol szedted?

Ezúttal Cseresznye válaszolt:

– A „bejárat” felett van egy ribizlibokor, rendszeresen öntözzük, ezért bőségesen terem.

– Láttatok alatta magot?

– Nem láttunk, de nem is kerestünk…

– Akkor hozzatok nekem annak a gyümölcsnek a magjából, és én cserében szabadon eresztem a társaitokat!

Ebben a pillanatban kinyúlt a falból egy lépcső, amelyen Ribizli és Cseresznye visszatérhettek a bokor alá Heu Réka üres virágcserepével együtt. Tanácstalanul keresgéltek, amikor a manó felkiáltott:

– Egy mag!

A tündér a cserépbe tette a kincset, és már vitték is a váltságdíjat a boszorkánynak. Heu Réka nagyon hálás volt, és természetesen mindenkit szabadon eresztett. A kis társaság azonban nem sietett, tudni szerették volna, hogy mitől különleges a növény, amelyet ültettek.

– Tudjátok, mit? A mag titkát ugyan nem árulhatom el, de úgysincs időm ezt a növényt gondozni, ha megteszitek helyettem, megfejthetitek a talányt. Annyit elárulok, hogy a növény különlegessége a nevében rejlik.

– Megoldjuk! – kiáltotta Cecília, aki egészen felvidult a szabadulástól és a kapott feladattól.

A kis társaság ezután elbúcsúzott, de ezentúl sokszor  jártak a vidám boszorkányhoz beszélgetni, és hogy locsolgassák a titokzatos növényt. S hogy ne felejtsék, Cecília egy emlékeztetőt is illesztett a cserép lábához. A táblán ez állt:

„Kérlek, öntözz meg, mert szomjazom.

Ha megnövök, megtudod, mi a becsületes nevem…”

Szabó Emese rajza

Templomdombi mesék

A templomdombszépítők

Gombos Luca meséje

Egyszer volt, hol nem volt, a kaposvári dombokon is túl, túl a szerelmes grafitiken, a jutai Templomdobon volt egyszer egy gomba. De nem közönséges gomba volt ez, hanem a Galócaház. Ebben a Galócaházban élt hat illető, név szerint Csicse Rita, a fülemüle, Csípetke, a bögöly és Futorka, a szorgalmas hangya. Itt lakott még Fejet Lenke, a pánikolós egérlány, dr. Pán C. László virágszakértő, másodfoglalkozású paripateknős és Szikra, a boszorkány, aki ügyelt a rendre, és betöltötte a háziasszony szerepét. Rita minden este kiült a ház tetejére, hogy jelezze a takarodót. Ilyenkor Csípetke abbahagyta a döngicsélést, Lenke a kertészkedést, Futorka befejezte virággyűjtést, Laci pedig a cipekedést.

Mert nagy munkában voltak ők. Feladatuk a Templomdomb virágoskertjeinek rendbentartása volt. Futorka virágokat gyűjtött, hogy legyen mit ültetni. Laci felvitte a dombra, Lenke elültette, Csípetke pedig segített beporozni. Nyáron aztán felváltva öntözték, Szikra pedig éles szemekkel őrködött, nehogy valaki rájuk lépjen. Este azonban Rita énekére mindannyian bevonultak, és vacsora után aludni tértek. Ennyi munka után az igazak álmát aludták.

Egy reggel mindenki izgatottan ugrott ki az ágyból. Ma van a Virágnap! Ez az ünnep nem jelent mást, mint a tavasz kezdetét. Ilyenkor együtt indulnak ki az első virágokat begyűjteni. Most is ott álltak mind az öten felsorakozva, arra várva, hogy Laci előhozza a szekeret. Végre megérkezett, és felszállhattak a kocsira. Az ösvény a mezőre vezetett, ahol a legtöbb és legszebb virág nyílik. Az út elég hosszú volt, elvégre Laci teknős, és a szekér meg az utasai egyáltalán nem gyorsították az utazást.

De végre valahára megérkeztek, nekiláthatnak a gyűjtésnek. Ez egyáltalán nem könnyű munka. Először Rita kiszemeli a megfelelő virágokat. Majd elosztják, ki melyiket szedi le. Csakhogy a növényt gyökerestől kell kihúzni, és ez cseppet sem könnyű! Ráadásul vinni kell az ásót, kapát, magot, hogy újraültethessék a növényeket, és vizet, hogy megöntözzék a palántákat.

Kis barátaink ezúttal is szorgalmasan végezték dolgukat, délre már arra is volt idejük, hogy megálljanak kicsit pihenni. No meg persze az ebéd. Az sem méltatlan az említésre, főleg, hogy Szikra az ünnep alkalmából nagyon kitett magáért. Elégedett szürcsölés hallatszott. Hát igen, a krumplileves már csak ilyen. Na és az a túrós gombóc! Desszertnek pedig gesztenyepüré. A boszorkány büszkén hallgatta a dicsérő szavakat. Nem hiába a főzés boszorkánya!

Ebéd után szundítottak egy kicsit. Elterültek a fűben, és nézték az égen a különleges formájú felhőket. Egyszer csak kiáltásra lettek figyelmesek. A hang balról jött. Egy pillanat alatt felpattantak, és rohantak segíteni. Először Csípetke és Lenke ért oda hatalmas versengés közepette.

– Első! – kiáltott diadalmasan Csípetke.

– Nem is igaz! Én értem be előbb! – kérte ki magának Lenke.

– Akkor te képzelődtél! Simán nyertem!

– Na jó, de te repültél! – és így folytatódott volna tovább, ha egyszer csak meg nem szólal valaki.

– Hé! Ha már itt vagytok, nem segítenétek? Beszorultam! – A hang egy égerfa felől jött.

– Jé! Egy tündér! – szólt a válasz elég illetlenül, de Lenke annyira meglepődött, hogy csak ennyit tudott kinyögni. Hát még ezután, mikor egyszer csak előlépett a fa mögül egy másik is. Szakasztott ugyanolyan. Mivel ikrek voltak, egyetlen megkülönböztető jelük a hajuk színe volt. De Lenke hamar észhez tért, és Csípetkével együtt gyorsan segített kimenteni a baj

bajutottat a fa fogságából. Rita, Futorka és Szikra, aki időközben odaért, besegített nekik. A tündérek megköszönték ezt, és bemutatkoztak:

– Elvira és Ervina a nevünk.

– Jövök segíteni! – vágott közbe lihegve Laci, aki fél órányi késéssel érkezett barátai után. A többiek felvilágosították, hogy egy picit elkésett, de Elvira és Ervina megnyugtatta, hogy így is nagyra értékelik segítőkészségét, így sikerült felvidítaniuk.

 Együtt mentek vissza, és a lányok segítettek a munkában. Igen ügyesnek bizonyultak, boldogan válogatták a virágokat. Hazafelé menet vidáman kacarásztak. Mint kiderült, nekik nem volt otthonuk. Eddig vándoroltak, hátha találnak megfelelőt. Ervina lába ugrándozás közben beszorult, de hála barátaiknak, sikerült kiszabadulnia. Szikra javaslatára a lányokat meghívták, hogy lakjanak velük, és ők boldogan elfogadták a vendéglátást. Elvira egyszer csak megtorpant. Egy érdekes növényt talált. Még igen kicsi volt, alig csírázott, de már virágzott.

– Ilyet még nem is láttam! Vigyük haza! – javasolta.

Hazaérve a virágot cserépbe rakták, aztán Rita énekére aludni mentek.

Másnap reggel korán keltek, hiszen rengeteg dolguk maradt még. Futorka Ritával a mezőre sietett, Lenke pedig Csípetkével kertészkedett. Szidta is rendesen, mert a bögöly bizony szívesebben lustálkodott volna! De Lenke folyton elvesztette a fejét, és kétségbeesett, hogy nem lesznek készen időben, Csípetke meg attól félt, hogy Lenke egész nap ezt fogja csinálni, úgyhogy inkább dolgozni kezdett. Lacinak is sok dolga akadt, mert Futorkáék ügyesek voltak. Szikráék otthon szorgoskodtak. A tündérlányok ágyakat és hintákat készítettek, kannákat szereztek, és öntözgették az előző napon talált „Titokvirágot”. Az új növény egy kis táblácskát is kapott: „Kérlek öntözz meg, mert szomjazom! S ha nagy leszek, megtudhatod mi a becsületes nevem. (Ha nincs a kannában víz, kérlek hozz a kútról!)”  Elégedetten vizsgálták művüket. Épp időben végeztek, mert Szikra is kész lett az ebéddel. Kiáltott is Ritának, aki gyorsan összeénekelte a csapatot. Hamarosan Elvira és Ervina is megismerhették szakácsnőjük remek főztjeit. Ebéd után újra nekiláttak…

S ez így ment tovább még évekig, sőt! Hiszen még most is így megy! Ők nyolcan ma is azon dolgoznak, hogy kis falunk Templomdombja virágozzon.

Hogy igazat meséltem-e? Nézd meg saját szemeddel!

Látod a virágoskerteket? Tetszik a templomdomb? Akkor látogasd meg kis barátainkat, öntözd meg titokvirágjukat, és meséld el másoknak is, hogy kik a TEMPLOMDOMBSZÉPÍTŐK!

Szabó Emese rajza